A teljesítmény ünneplése helyett ma az áldozati identitás a divat. Pedig a nemzetállamok sikere a jövőben is azon áll, képesek-e felépíteni a tehetség arisztokráciáját. Van mit tanulni a 19. század porosz, francia és brit közintézményeitől vagy éppen a császári Kínától – vallja a The Economist sztárújságírója.
1958-ban Michael Young brit szociológus megjelentetett egy látomást The Rise of the Meritocracy (a meritokrácia felemelkedése) címmel. Fiktív elbeszélésének középpontjában egy olyan világ állt, ahol a politikai és gazdasági vezetőket kizárólag képességeik és szorgalmuk, nem pedig társadalmi hátterük és vagyoni helyzetük alapján választják meg. Young nem idealizálta ezt a világot, épp ellenkezőleg: azt vallotta, hogy ha másnaptól bevezetnék a rendszert, a „szakértők uralma” legkésőbb a 2030-as évek elején szükségszerűen felkeléshez vezetne. A szélsőbaloldaltól a plebejus jobboldalig pontosan ezt látjuk és tapasztaljuk ma – állítja a The Economist szerkesztője.
Adrian Wooldridge hiteles krédóval rendelkező, régi vágású újságíró. Tíz nagy sikerű kötet szerzője, jobboldalisággal épp nem vádolható, ám kíváncsisággal igen – The Right Nation címmel ő jegyezte az amerikai konzervativizmusról valaha született egyik legtartalmasabb könyvet –, s az írásaira mindig érdemes odafigyelni. The Aristocracy of Talent (a tehetség arisztokráciája) című könyvében annak jár utána, mi a tehetség szerepe a 21. századi folyamatokban.
Bár a meritokrácia fogalmát Young ismertette meg az angolszász nyilvánossággal, az ideát a demokráciával szemben erősen gyanakvó Platónig vezethetjük vissza. Ő írt először a filozófus királyok alkotta kormányzó osztályról, s már a császári Kína is vizsgát vezetett be a legtehetségesebbek felkutatására. Később a felvilágosodás Európa-szerte erősítette a meritokratikus gondolatot, a tengerentúlon Thomas Jefferson kifejezetten megkülönböztette a gazdagságon alapuló mesterséges és a tehetségen alapuló természetes arisztokráciát. Wooldridge szerint a világ azóta kiábrándult a meritokráciából, ami a jobboldalon a brexitnépszavazásban vagy Donald Trump megválasztásában, a baloldalon az „előjogok” elleni jakobinus hevületű őrjöngésben érhető tetten. Az ok, hogy a vezetői kiválasztás során a fontos intézmények sosem tudtak felülkerekedni saját vakságukon, és akut egyensúlytalanság alakult ki az arisztokráciát adó tíz–negyven százalék, valamint a többség képviselete között. Az USA harmincnyolc legjobb egyeteme ma több hallgatót vesz föl a társadalom leggazdagabb egy százalékából, mint a maradékból összesen.
Spanyolországból érkezett elismerés: Hermann Tertsch szerint Orbán Viktor az egyetlen világos hang a hisztéria és dezinformáció tengerében.
Ám szerencsére nem mindenütt lankad az éberség, Európa továbbra is marad a dedóban, szóval a Telex megnyugodhat.
Nem tudják majd megállítani az álhírek terjedését.
És fogalmuk sincs róla, mekkora idióták.
Amikor szól az emlékezet: Nabokov önéletrajzi története részletgazdag, érdekes betekintést ad a szovjet hatalomátvétel előtti orosz világba.
Él Budapesten egy fiatal magyar tudós, aki egy egész tudományterületet talált ki magának, elismert szakmai folyóiratot alapított hozzá, és ma már világszerte szívesen látott előadó. Meskó Bertalan orvosi jövőkutató könyvet írt azoknak, akik hozzá hasonló tudatossággal terveznék a jövőjüket.
„Népünknek is szüksége van erre a reményre, hogy a nemzetközi élet útvesztőiben el ne tévedjen” – fogalmazott az esztergom-budapesti érsek.
